Amikor ezek a nővérek megszülettek, az egész orvosi személyzet ledermedt

Előttük két apró kislány feküdt, akik egyetlen koponyával, sőt, az agy egy részével is össze voltak nőve. Lélegeztek, sírtak, reagáltak a hangokra — de mindegyikük külön személyiség volt, közös testbe zárva. Az orvosok tudták: beavatkozás nélkül nem maradnak életben, de a műtét maga is halálos lehetett.

Az anya remegő kézzel szorította magához újszülöttjeit, miközben csak a száraz orvosi kifejezéseket hallotta – „kraniopagus”, „közös vénás rendszer”, „98%-os kockázat”. Senki sem tudta megígérni, hogy a lányok megérik a reggelt.

Az első hónapok – harc minden lélegzetért

Minden nap egy újabb próbatétel volt. A kislányok teste túl gyenge volt: az egyik gyakran elvesztette az eszméletét, amikor a másik sírni kezdett. Minden összefüggött – még a fájdalom is. Ha az egyiket megszúrták, a másik is felsikoltott. Mintha egy közös ablakon keresztül érzékelték volna a világot.

A szülők a kórházban éltek. Minden reggel ugyanazzal a kérdéssel kezdődött: „Mindketten lélegeznek?” Az ápolónők féltek megérinteni őket – annyira törékenyek voltak. De a lányok nőni kezdtek, mintha dacolnának a természet törvényeivel. A tekintetükben már ott volt a harcosok elszántsága.

A döntés, amely az életüket jelenthette

Az első születésnapjuk után nemzetközi sebészcsapat gyűlt össze, hogy eldöntse: lehet-e kockáztatni a szétválasztást. A számítógépes tomográfia felfoghatatlan képet mutatott – az agyi ereik úgy fonódtak össze, mint a liánok. Egyetlen rossz mozdulat – és mindketten azonnal meghalnak.

De az orvosok tudták: ha így maradnak, néhány évnél tovább nem élhetnek. Ekkor az anya kimondta a mondatot, amely később bejárta a világot:

„Ha meg kell halniuk, haljanak meg szabadon.”

Tizenegy óra a halál árnyékában

A műtét tizenegy gyötrelmes órán át tartott. A műtőben csak a monitorok sípolása hallatszott. Minden sebészi mozdulat olyan volt, mint egy lépés a jégen. Az orvosok nemcsak a koponyát, hanem két emberi sorsot is szétválasztottak.

A vérveszteség hatalmas volt, az egyik kislány szíve leállt. A vezető orvos habozás nélkül kezdte meg az újraélesztést a műtőasztalon, le sem véve a kesztyűjét. Mindenki tudta: a hiba nem megengedett. És végül, végtelennek tűnő idő után, elhangzott a rövid mondat:

„Sikerült. Szétválasztottuk őket.”

A műtőben még azok is sírtak, akik évtizedek óta nem mutattak érzelmet.

Az első reggel a csoda után

Amikor a lányokat külön szobákba vitték, senki sem hitt a szemének. Kinyitották a szemüket – külön-külön. Az anya először csókolhatta meg mindkettőt a homlokukon anélkül, hogy fájdalmat okozott volna a másiknak. Ezek a könnyek már nem a félelem könnyei voltak – hanem a szabadságé.

Az orvosok „a neurosebészet lehetetlen diadalának” nevezték. A szülők számára ez egyszerűen csoda volt.

A túlélés ára

A rehabilitáció évekig tartott. A lányok újra megtanultak ülni, járni, beszélni – mintha másodszor születtek volna meg. Néha régi fényképeket néznek, ahol még össze vannak nőve, és azt mondják:

„Ez mi voltunk – de akkor egy lélek élt két testben.”

Ma iskolába járnak, orvosok szeretnének lenni, és segítik azokat az alapítványokat, amelyek ritka betegségekkel küzdő gyermekeket támogatnak.

A műtét visszhangja

A nővérek története bejárta a világot. Képeik ellepték az internetet, a televíziók világszerte sugározták a műtét felvételeit. Emberek milliói írtak nekik leveleket.
Sokak számára ez a történet bizonyítékká vált arra, hogy semmi sem lehetetlen, ha ott van a szeretet, a hit és az orvostudomány, amely az utolsó szívverésig küzd.